Kicsit több mint 1 hónap híján 2 éves kapcsolatomnak lett vége. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy eddig ez volt legjobb és a legrosszabb dolog az életemben. Való igaz, az utolsó pár hónap már tényleg nem volt valami jó, mindkét félnek voltak hibái, és ezeken nem tudott változtatni. Ettől még úgy érzem, mintha egy olyan dologtól fosztottak meg, ami szükséges az élethez.

Igen, képes vagyok ezeket leírni, de belátni soha. A szív elnyomja az agyat. Ezért sem hiszem el még sem a szakítást, és nem is fogom még jó darabig.

Persze a szakítás soha sem jó, és még mindig azt érzem, hogy én nem akartam ezt. Pedig már hetekkel, hónapokkal ezelőtt érett a dolog, de egyszerűen nem voltam elég erős ahhoz, hogy kimondjam vége. Most hogy túl vagyunk ezen próbálom a jó oldalát keresni a dolognak, de nehezen találok ilyet. Zavar sok elvarratlan szál, és az, hogy nem lehet egyik napról a másikra kilépni, eltűnni, megsemmisíteni az emlékeket. Én is ugyanis így működöm. Ha valaminek vége, nehezen dolgozom fel, próbálok felégetni mindent, ez is rossz tulajdonságom. Ennek ellenére próbálok nem bunkó lenni, és felnőtt ember módjára kezelni a dolgokat. De tudom hogy nem megy.

Két év hosszú idő, mégis elröpült, és ha sorolni kéne az emlékeket, alig tudnám összerakni őket úgy, hogy 1-2 hétnél többet tegyenek ki. Nem azért mert nem voltak élményeink, hanem mert annyira természetes lett minden. Most, hogy egyedül vagyok, és próbálok gondolkozni nem megy. Annyira beleég a másik ember a hétköznapi dolgokba is, hogy nagyon nehéz elvonatkoztatni. Gyakran megesik, még most is, négy nappal a hivatalos szakítás után, hogy nem hiszem. Ilyen volt a mai nap (jan 10.)  is. Ugyanazt álmodtam ami a valóságban megtörtént (szakítás), felébredtem, és csak egy pillanatra azt gondoltam, „de jó, csak álom volt”. De mégsem, a valóság kegyetlen és lesújtó. Elindulok a reggeli utamra, kávét főzök, RSS-t olvasok. Kész a kávé, és itt elég egyetlen mozdulat a másiktól, és az agy megint kikapcsol, elhiszem egy másodpercre, hogy nem szakítottunk kedd óta biztos komába vagyok, és most nem szombat, hanem szerda van. De megint csalódok, nem jó átélni a szakítást 10percen belül kétszer.  Fáj, nagyon, nem is tudok parancsolni magamnak. Pedig kőkeménynek érzem magam, egész nap tartom a páncélt, a két lépés távolságot, az egy szavas mondatokat. Ezekkel próbálom elzárni magamat minden érzelemtől, hatástól. Csak a szememet nem tudom becsukva tartani folyamatosan, és az orromat bezárni. Még a látvány nem is vészes, félrenézek, átnézek mindenen, de az illatoknak, szagoknak nehéz parancsolni, befészkelik magukat az agyadba, és ott kaparják a falat. Az érintés ennél is rosszabb, szinte éket, sajog minden egyes másodperc. És van olyan pillanat amikor legszívesebben felpofoznám magamat és a másikat is, hogy "hááá hát hülye vagy?" és egy mozdulattal minden elrendezni. Máskor (mindig) pedig csak meg akarom ölelni, de egyszerűen nem merem. Nem akarok összetörni, összezuhanni, zokogni. Néha meg ezt akarom.

Pedig sok dolog nem volt jó. Csináltam hülyeségeket, és megtudtam többször is olyan dolgokat, amik nagyon rosszul estek. De nem tettem, mert azt hittem ennek soha nem lesz vége. Ez is egy alapvető hiba volt, de nem lehet visszatekerni az időt, és felesleges is. Nincs több ha. Nincs többet olyan, hogy Ő és Én. Ami még fáj és zavar, az pedig az, hogy nem látom a másikon azt, amit látnom kéne - vagy csak egyszerűen nem akarom látni, hogy tudják rá haragudni.  De ez is buta gondolat, hiszen neki is fáj, látom, biztos ő is elrejti. Csak én nem tudom hogy mennyire. Én csak magamról tudom, hogy minden megfordult már a fejemben. Ország, város váltás, minden az ég világon. Lehet irigy vagyok, hogy azt képzelem könnyen túllép rajtam, vagy lehet gonosz, hogy nem fáj neki. De máshogy is irigy vagyok. Nem akarom hogy más érezze, más lássa, más tudja azokat amiket én tudok. Ettől tudok felrobbanni még mindig. Nem tehetek semmit az ellen, hogy más megérintse. Hülyeség. Dühös vagyok magamra, iszonyatosan, hogy kicsúszott a kezeim közül. Dühös vagyok másokra, hogy ők boldogok.

Kicsit úgy érzem, hogy olyanok voltunk mint egy hinta. Egy időben én voltam oda érte, egy másikban ő. Ritkán voltunk mind a ketten fent, de akkor nagyon jó volt. Meg fog változni minden, még én is. Egész biztosan más szemmel fogom nézni a világot, hiszen két év alatt változik az ember. Azt remélem, hogy jó tulajdonságokat adtam és kaptam.

Amikor már végre 5percig nem "annyira rossz", előkerül egy hajszála. Hülye lény az ember, de főleg én. Utálom a borítékot, a villát, a kávét, a tejet, a párnát, a krémeket, a filmeket, a volt fesztivált, az mp3 lejátszót, jenifer lopezt, dextert, az irc-et, az msn-ent, a wordpress-t, a telefon csengőhangját, az sms-t, a húslevest, a zoknimat, a freemailt, a wiwet, az autókat, a sört, a chipset, a csokit, mindent utálok!

Ide írok pár célt, amit végre akarok hajtani a következő évben, ezzel is bizonyítani, hogy életre való vagyok:

• bent maradni a munkahelyemen
• másik albérlet
• autó (tökmind1 milyen)
• nyelvvizsga
• kézhez kapni a diplomát
• beindítani két új "üzletet"
• befejezni a diplomamunkámban tárgyalt web-es projectet
• megállni, hogy vegyek új kütyüt (telefon/laptop/bármi)
• felejteni, felejteni, felejteni
• tovább lépni
• életmódot váltani

Remélem lesz erőm visszanézni ehhez a post-hoz, és ha még meglesz a blog és a post is, akkor frissíteni.

(Ennek a bejegyzésnek nem volt korrektora.)

Mit nem akarok? Téged bántani. (és igen itt sirtam el magam)